A francia anyától (Micheline Presle) származó Tonie Marshall 1999-es filmje egy vérbeli női film, amelyben nyoma sincs annak a nyomasztóan erőltetett, egy dimenziós női alak ábrázolásnak, amely a hasonszőrű alkotásoktól elkedvteleníti a nézőt. A történet nem is több számtalanszor vászonra vitt kliséknél, azonban ezúttal tényleg a rendezői tehetségé a főszerep. Már az expozíciójában is nagyszerű a Nathalie Baye alakította Angele Piana karakter felépítése, ahogy ül szemben egy alig ismert férfival, és megpróbál egy zavaros ideált felvázolni, miközben a nézőben visszás érzést keltve mímel egy fesztelenséget. Majd végre kibújik a szög a zsákból, amikor a férfi közli vele, hogy nem tervezett hosszú távra. Ezután lehelet finom utalásokban (mint apja tragédiája, vagy éppen azok a fekete humorú megjegyzések, amelyek korábbi szerelme, Jacques- Jacques Bonaffé- torzult arcvonásait magyarázzák, összekapcsolva azt Nathalie apjának féltékenységével). Majd a kórképet Madame Nadine (Bulle Ogier) alkalmazottjának adottságainak elfecsérlését felrovó megjegyzése teszi teljessé. Ugyanis a címnek megfelelően a helyszín egy neonfényben úszó, merő giccs rózsaszín szépségszalon, amelyet viszont Marshall olyan mesterien alkot meg, hogy szinte egy önálló univerzummá válik, amelyben a női nem korszakait állítja párhuzamba  Nadinét és Angelet kiegészítő másik két alkalmazott, Samantha (Mathilde Seigner) és Marie (Audrey Tautou) révén. A vendégek pedig ezúttal reflexiók és önreflexiók, akik a remek vágásnak köszönhetően nagyszerű ritmusban követik egymást.

Elolvasom »

A hullám mint a tudatfolyam eleme

Agnès Varda regressziója, amikor visszatérő képekben rákként halad hátrafelé az Agnès tengerpartjai című filmjében. A tengerpart az emlékezés színterévé válik, ahol az emlékek életre kelnek a jelenben. Érdekes az, ahogyan felelevenítődve önmaguk kivonataivá válnak, letisztulnak, és a történtekből metafora, jelkép, szimbólum lesz (pl. a vietnámi háború emléke egy tengerparti temetővé válik, a múltban megörökített pillanatok fényképek formájában kerülnek a homokba, a gyerekkor színes kagylók, virágok képében jelenik meg, míg az élet maga teátrálisan, egy függőágyban szeretkező pár allegóriájában, vagy cirkuszi kulisszák közt mutatványozó akrobaták alakjában), az amúgy terméketlen talajt, a fövenyt pedig megtermékenyítik a múlt reminiszcenciái. „Míg élek, emlékezem” – mondja Agnès Varda a film végén, ölében pedig egy tükröt tart felénk, amely nem minket, sem az operatőrt mutatja meg, hanem őt magát, ölében a tükörrel (mise-en-abyme vagy „Droste-effektus”), amely a végtelenségig ismétlődik: mélységes mély, mint a múltnak kútja.

Elolvasom »

Luc Besson 1997-ben egy olyan saját ötlet alapján (még 16 évesen készítette el az első vázlatokat hozzá) készült science fictionnal jelentkezett, amelyről ha a néző nem rendelkezne kellő háttér információval bajban lenne, ha meg kellene mondania, hogy francia film. A 90 millió dolláros, akkoriban amerikai viszonylatban is kiemelkedőnek számító költségből bőven futotta a rengeteg vizuális trükkön túl a Jean-Paul Gaultier divattervező zseniális munkája és egy olyan színészi stáblistára, amiért érdemes volt akkoriban beülni a vetítésekre. A történet pedig egy lazán koherens, gegekben (filmes utalások) gazdag (legjobban talán a Csillagok háborúja elkészült részei érhetők tetten), nem különösebben kidolgozott  cyberpunk fikció, amelyben viszont nagyszerűen működik a hagyományos akciófilm hőskultusza (viszont az arra jellemző fantáziátlan egymondatos beszólások helyett valódi poén hangját ütik meg). Kapunk még egy halvány kritikát a fogyasztói társadalomról, jól megkomponált akció jelenteket és rengeteg terjengősséget. Az ötletekben túlburjánzó, képregény alapú képi világa, és a trance és klasszikus zenét keverő soundtrack együtt nagyon ütősre sikerült.

Elolvasom »

Luis Bunuel második nagy korszáknak mára kellően híressé vált alkotása A nap szépe. Ő maga pornográf filmnek nevezi, bár rögtön hozzá teszi, hogy a fantázia szintjén valósul meg ez. Már maga a probléma felvetés szembe állítja a nagypolgári világot a Sévériné (Catherine Deneuve) által megtestesített női szürrealizmussal, és az újra és újra átszűrődő álomjelenetekkel. Valójában enélkül, és a szabad akaratot gyakran felülíró érzelmek figyelembe vétele nélkül a film és apró jelenetei nehezen értelmezhetővé válnak. A férfi szereplők ezt képtelenek érzékelni. Legyen akár szó a Jean Sorel alakította férjről Pierre-ről, aki bár a hagyományos értelemben legközelebb van a nőhöz, de valójában ő tudd a legkevesebbet felesége kettős életérő, miközben házastársi életüket már a különálló ágyak bekorlátozzák. Marcel (Pierre Ciémenti) dühe, pedig abból táplálkozik, hogy a nő számára nem a szerelmet, hanem a saját szépségéből adódó szerepe alól felszabadító mazochizmust és aberráltságot testesíti meg a férfi (ezért zseniális az a ironikus melodramatikus tónus, amelyet kettőjük kapcsolata megüt). De a Sévériné táplálta ellenséges érzések mögött is ez áll Henri Hussonnal (Michel Piccoli) szemben, aki nem képes megérteni, hogy a pénzen kívül miért menne egy nő bordélyházba dolgozni, és a Sévériné szerint visszataszító megaláztatást kérő orvossal szemben is. A Borbélyház tulajdonos Madame Anais (Genevicve Page), pedig ennek tökéletes felismerése miatt tudja irányítani Sévérinét. Mindezt a rejtett tartalmat, pedig gazdagon átszövik a rendező fétisei és archetípusai, és a hozzá társuló megkapó képi világ.

Elolvasom »

Jean-Pierre Jeunet esetében ennél a Sebastian Japrisot regénye nyomán készült filmnél már nem túlzás arról beszélni, hogy kezd egy kiforrott stílust felvenni, amelynek része a romantika és a komédia egy elragadó keveréke, nem nélkülözve a mozgalmas történet vezetést, és egy vizuálisan túlterhelt képi világot, meg persze Audrey Tautou színésznő játékát. Az már a nézőtől függő, hogy mennyire tud azonosulni ezzel a színes, a háborúról rendhagyó módon, egyéni sorstragédiákon keresztül (csupán a háború nagy tragédiájának sors közössége fűzi egységes történetté őket össze) mesélő filmben. A történet valójában egy romantikus film és egy krimi jól eltalált egyvelege, a háború csupán a flashbackek rideg képsoraival (a Delicatessen, Az leveszett gyermekek városa stílusát idézi) jelenik meg, így Mathilde (Audrey Tautou) nem csak a fronton eltűnt szerelmét keresi, hanem rehumanizálja azt, ami a háború alatt kiüresedett. Jeunet szerintem tökéletesen találja el a ritmust ott, hogy a háborús jelenetekben ott van a bizarrság, akár a hadvezetésben, akár amit a film vizuálisan is átad (például a robbanások valószerűtlensége) illetve egy nagyon személyes érintettség a szokatlanul sok közeli révén, míg a szerelmes szálat pedig sötétebb tónusúra fogja, mint az Amélie csodás életében (elég arra gondolni, hogy Mathilde játékában a szerencsével rendre ő húzza a rövidebbet). Ami zavaró, hogy a rengeteg egyéni tragédia miatt nehezen átláthatóvá válik a film.

Elolvasom »

Luis Bunuel híres első, Salvador Dalival közösen készített művét alig két hét alatt forgatta le kis költségvetésből. A  híres szemvágós képével írta be magát a filmtörténetbe a mű, mely asszociatív montázsként teret enged a találgatásra, akár láthatjuk mögötte a férfi nő ellen elkövetett agresszióját, vagy az intézmények és az erkölcs által elnyomott erotikus vágy szürrealista paraboláját. De ugyanakkor felfogható egyfajta szerzői bemutatkozásnak is, hogy ő erőszakkal felhasítja nyitott szemünket, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is a minket körülvevő világot. Emellett szól az is, hogy a férfi a borotvával maga a huszonnyolc éves Bunuel volt, aki ezt a jelenetet követően eltűnik a kamera látószögéből, és a későbbi életmű során sem jelenik meg.

Elolvasom »

Yan Samuel grafikus és rajzfilmes háttérrel első rendezésként egyedi hangvételű majdnem szerelmes filmmel mutatkozott be. Ahogy elkezdődik, olyan érzés kerít minket hatalmába, mintha Amélie csodás élete hányattatott sorsú, magányos gyermekszereplői az első pillanattól egymásra találtak volna (de a rendező hangsúlyozta, hogy nem az említett film inspirálta, sőt ezután teljesen más utat járnak be a szerelemesek). A film tisztában van azzal az egyszerű szabállyal, hogy minden szerelem addig vonzó, amíg beteljesületlen. Így a két egymás mellett felnövő fiatal a szerelmük néha egyoldalú, máskor kölcsönös bevallása helyett (pontosabban annak erőtlensége miatt mellett) inkább egy gyermekinek induló mered vagy nem játék mögé rejtik szerelmüket. A dramaturgia pazar időugrása (mikor nyolcévesként alszanak el, és kész felnőttként kelnek fel) után azonban rá kell ébredniük arra, hogy ami fiatalként még megmosolyogtató volt, az az idő múlásával egyre szadistábbá válik. Talán ennek a végig vitele, és az erőtlen befejezést róhatnánk fel, de én inkább azt látom benne, hogy következetesen végig visz egy koncepciót a paradoxon szerelmeseivel. Egy megávalragadó operatőri teljesítménnyel, La vie en Rose című dal, eredeti Edith Piaf énekelte verzió mellett számos feldolgozást felvonultatva, annak nagyszerű kombinálásával, és Marion Cotillard és Guillaume Canet dicséretes játékával kellemes szórakozást biztosít.

Elolvasom »

Luc Besson elég hálátlan feladatra vállalkozott, amikor Jacques Tardi kilenc füzetes képregényének első és negyedik részéből összegyúrta ezt a nem túl eredeti, de felhőtlen kikapcsolódást kínáló blockbusterét (közönségfilm). Azon felül, hogy  sikerült egy filmre való történetet összegyűjtenie nem erőltette meg magát. Konvenciózusan ragaszkodott Tardi képregényének a roman populaire (népregény) műfaját szándékosan elidegenítő karikatúra elemeihez. Így lehet az, hogy zavaróan egy karakterre, ha Louise Bourgoin által nem akárhogyan is eljátszott Adélra épül a történet, aki ráadásul  közel sem mindig úgy viselkedik, mint ahogy az egy protagonistához (főszereplő) méltó. Körülötte mindenki karikatúra, Mathieu Amalric film eleji feltűnését leszámítva még egy normális antagonistára (fő gonoszra) sem telik a történettől. Így a rendező megint csak a képregényre hagyatkozik a történet tovább lendítését szolgáló, egymás után felsorakozó fantasztikus elemek használatában, amit átsző Besson sokszor idegesítően redundáns és túlzásba vitt humora. Mindenesetre a film néhány eleme (különösképpen az akciódúsabb részek) azért  arról árulkodnak, hogy Besson nem felejtette még el teljesen a szakmát. Sőt ő maga is lát annyi fantáziát a dologba, hogy nyitva hagyta a befejezést egy szóban fogó trilógia elkészítéséhez.

Elolvasom »

Fabrice De Welz (bár valójában Oliver Blackburn és David Grieg társrendezőknek is legalább ugyanannyira érdeme a film létrejötte) egy saját bevallása szerint art-house jegyében készített, elég vegyes érzelmeket kiváltó thrillerrel borzolta 2008-ban az idegeket. A film szándéka, ahogy a főcím sokat sejtető fehér nagy kapitális betűi a fekete háttér előtt szuggerálják, egy a psziché bomlását reprezentáló kísérlet végig követése. Még hozzá a posztkoloniális szorongást kívánja felszínre hozni a nézőből az Emmanuelle Béart és Rufus Sewell alakította francia házaspár Burmában eltűnt fiúk megkeresésének kálváriáján keresztül. A célkitűzésben ott van az, hogy szakít a test pusztulását bemutató horror vonallal (a gore jeleneteket is a minimumra szorítja le), helyette egy személyesebb hangvételű ábrázolással (Denoit Debie operatőr több helyen dicséretesen ötletes megoldásaival) igyekszik minket a valóság és szűrrealitás mezsgyéjén tartani, miközben a bomlás a házastársak közötti kapcsolat széthullásával valósul meg. A végeredmény csupán annyiban lehangoló, hogy az egészen bravúros, a főhősnő "földanyává" való átlényegülését és a férfi pusztulását teljessé tevő fizikai megsemmisülést bemutató finálé előtti utazást egy középszerűen hatásvadász (néha idegesítően kivehetetlen sötétség, és a koncepciótlanság érzését keltő vágások) eszközökkel szemléltetett folyamatként éljük át.

Elolvasom »

Sylvain Chornet rendkívül sajátos hangvételű rajzfilmet készített egy sejthetően csupán a művésznő képzeletében létező ötvenes évekbeli Párizsról. Nehéz lenne bárkiéhez hasonlítani a stílusát, bár ő maga Jacques Tati befolyását szokta emlegetni. Olyan érzés keríti hatalmába a nézőt, mintha a művész egy a fantáziánkra jobban hagyatkozó méltatlanul feledésbe merült animációs ábrázolás kultúrát élesztene újjá. A szerkesztésnél fokozott szerep jut a groteszkbe hajló, öniróniát sem nélkülöző humornak (ami nem kíméli a túlsúlyos amerikai turistákat, de ugyanúgy górcső alá vonja a francia gasztronómia kilengéseit, sőt még a nemzeti szimbólum egyik fontos elemét a Tourt is). A képi világ, amelyben az arany, kék és zöld színek melankolikusan kavarognak, hol a az alakokat geometriai formákká egyszerűsíti, hol pedig a mai rajzfilm kultúrát meghazudtoló összetettségével tűnik ki. Miközben ezt egy olyan gazdag zenei nyelvet használ, ami nem csupán feledteti, de egyszerűen feleslegessé teszi a hosszabb párbeszédeket.

Elolvasom »

Claude Berri rendező hozott anyagból, az Ellénél újságíró Anna Gavalda Ensemble c'est tout című regényét alapul véve készítette el romantikus filmjét. A címből már kiderül, hogy a rendező szándéka az volt, hogy bemutassa négy teljesen különböző karakterű, de a hányattatott sorsukban osztozó szereplője egymás iránti szolidaritását, és az együttlét örömét. Így egyszerre kellett eleget tennie az árnyaltabb ábrázolásnak, és annak, hogy mégis fő rendezőelvként érvényesüljön az egyszerűség, amely a meseszerű történetnek realitást kölcsönöz. Ami vegyesre sikerült, mert a nagyszerű ráhangolódás után elcsúszik a film egy kicsit az Audrey Taotou alakította fiatal nő és a Guillaume Canet testesítette szakács "ellentétek vonzzák egymást" szerelmi történetébe. Ez csupán azért nem válik annyira zavaróvá, mert Berri nagyszerűen helyezi át az egyes dramaturgiai szálak között a hangsúlyt. Az elvarázsolt környezete és a zenei aláfestés a romantikus városfilmek műfaját idézi. Nagyon szerethető az is még, ahogy a film adagolja a humort.

Elolvasom »

Julian Schnabel úgy forgatott filmet Jean-Louia Bauby-ról (barátai számára csak Jean-Do), az Elle negyven hároméves korában agyvérzést kapott, és locked-in szindrómával diagnosztizált nőcsábász főszerkesztőjéről, hogy a szellemi képességeit megőrző férfinek a betegség időszakában született memoárját használta fel. Mondani sem kell, hogy mennyire nehéz feladatnak ígérkezett egy olyan regényből filmet készíteni, amelynek főhőse végig "ágyhoz van kötve", és csupán a a vékony szálon tartja a kapcsolatot a külvilággal. Schnabel viszont felvállalta ezt. Mégpedig igyekezett elszakadni a realitástól, és ezt a szubjektívvel való erős átitatódást már a kamera kezelésében (a lencse a férfi egyetlen használható szemén keresztül mutatja be a környezetét), a narratívában (hamarosan rá kell jönnünk, hogy belső monológok, amelyek legfeljebb fájdalmasan mímelik a párbeszédet) is tetten lehet érni. A fantázia és az emlékezés az a két momentum, ami segít megőrizni a lét szkafander súlya alatt a Jean-Do számára az ember mivoltát a filmben, majd a film második felében finoman beszűrődik a valóság. Schnabel nagy érdeme, hogy megfelelően kezeli a humort és az öniróniát, továbbá finom zenei megoldásai és az unalmasságot zseniálisan elkerülő, mégis statikus képi világa.

Elolvasom »

Pascale Bailly filmjével nehezen tudok mit kezdeni, mert nekem személy szerint a kedvenceim közé tartozik, de szörnyen egysíkú, és valóban könnyed szórakozást ad a szó pejoratív értelmében. Van egy alapgondolata, az identitás keresés (amiben semmi új nincs, eléggé elkoptatott téma már). Rendezőnő ezt a horizontot  ígyekszik látszólag szélesíteni a vallás, párkapcsolat és a szülő-gyermek kapcsolat kusza világával, amelyben fiatal főhősnője keresi a nagybetűs BOLDOGSÁGOT. Ráadásul már csak azért sem lehetünk közömbösek a fiatal nővel szemben, mert ez a nő az Amélie csodás élete után (pontosabban közte, mert a filmet még az előtt kezdték el forgatni) egy megint csak szeretni való, csillogó szemű Audrey Taotou. Bár megjegyzem, hogy Edouard Baer alakítása viszi el a prímet. Viszont nem kis bátorság a rendezőnőtől arra építeni, hogy a két ellentétes karakter, a felszínes kislány és a zárkózott férfi egymás mellett élése, vagy inkább egymás hülyeségeinek túlélése elszórakoztatja a nézőt a teljes játékidőre. Ezért nem a legjobb kritika a film számára, hogy gyakorlatilag az első negyedórában mindent megtudunk, amit kell, és utána pedig következik a többnyire felszínes, bár néha megkapó egy helyben topogás. Megint csak nehéz egyértelműen beszélni a film képi világáról és dramaturgiájáról, mert egyik oldalon ott vannak a gyönyörűen fényképezett,  nagyszerű fénybeállítású jelenetek egy a közönség ízlésének tökéletesen megfelelő tempójú történetvezetéssel, érdekes amatőr megoldásokkal (kézikamera és koncepció nélküli zoomolások), de másrészt ott vannak a koncepciónélküliségről árulkodó ablendékkel (elsötétítésekkel) szétdarabolt jelenetek.

Elolvasom »

2000-ben Christophe Gans komoly fába vágta a fejszéjét, hiszen a Farkasok szövetsége ( Le pacte des loups) egy igen érdekes színfoltja a stíluskeveredésekkel teli filmeknek. Egyszerre érezhető benne a fantasztikus, a horror és a legendás kung-fu filmek hatása. Emellett egy igen igényes szereplőválasztás, és „pénztárca nem kímélő” vizuális megoldások is magasabbra emelik az alkotás eszmei értékét. Eleget tesz a misztikumokra éhező szemek kitételeinek is, hiszen a rettegett szörny csak a film második felében fedi fel magát, míg a szerelmi szövődmények reneszánsz romantikája becsempészi az érzelmeket is. Mindezeket rejtelmes összeesküvések, velejéig romlott főgonosz, látványos akciójelenetek és némi ősi természetvallás foglalja keretbe. Utóbbi képviselője, az ősamerikai csatlós Mani, folyton ellenséges csoportokba ütközik a másik társadalmi funkciójától, szerepétől függetlenül, de erkölcsi tisztaságát mindvégig csak ő tudja megtartani, míg hű korrajzot mutat a központi Európa és a felfedezett „újvilágok” hierarchikus viszonyáról.

Elolvasom »

Mathieu Amalric színész végre eljutott oda, hogy egy nem akármilyen saját rendezéssel odaférjen a kamera mindkét oldalára. Ugyanis egy Cloette nevű művésznő L'Envers du music-hall című visszaemlékezése és Amalric saját ihletése alapján készült road movie-ja az utazást a kulisszák mögött megbújó menedzser, az őáltala alakította Joachim szemszögéből láttatja. A film folyamatosan szembesít bennünket a nagy visszatérésének reménye, a színpad csillogásának, és a mögötte meghúzódó egyhangú hotelszobák és a defektes emberi kapcsolatok ellentmondásával (utóbbi nem nélkülöz olyan filmes utalásokat, mint Jean-Luc Godard és Francois Truffaut barátsága). A nagyszerű fényképezésnek köszönhető, hogy a maga mikrórealizmusa, és néha a jellegtelenségig lecsupaszított helyszínei ellenére a film hellyel-közel igazolni tudja a két órás játékidejét. A teltkarcsú testeknek maguk természetességében való ábrázolása, pedig egy nem átlagos tisztelgés a  90-es évek New Burlesque táncos-énekes vetkőzőművészei előtt.

Elolvasom »

Christian Vockman bátor kísérletet tesz animációs filmjében a film noir (azon belül is rengeteg utalásában a Szárnyas fejvadász című 1982-es neo-noir) és a képregény (Frank Miller munkássága) ötvözésére egy akcióban gazdag science fiction megalkotásához. A motion capture eljárás alapján negyven színésszel készült film sajátossága, hogy két színnel, feketével és fehérrel dolgozik. Az előbbi dominál, és gyakran csak a sziluettek segítenek annak megértésében, hogy mit is látunk. Emiatt különösen fárasztó a befogadás, és ráadásul a cyberpunk története sem lebilincselő.

Elolvasom »

Claire Denis 2001-es filmjét, ha létezik olyan, akkor művészi horrornak nevezhetnénk, amely a címét meg nem hazudtolva egy abszolút kis költségvetésű, kevés szereplős forgatókönyvvel, a dialógusok trivializálásával és szürke helyszíneivel teremt egy minimalista keretet a történetének. Agnes Godard zseniális operatőri munkája nagyszerűen ötvözi az emberi test torzóit a diszkréten adagolt szex és gore elemekkel (bár az előbbi hangsúlyosabb). Ennek megfelelően a kamera hol valószerűtlenül közeli képeket ad, hol pedig visszavonul a durvább jelenetek ábrázolásától. De minden esetben puritán képeivel a történés alá dolgozik, így olyan egyensúly valósul meg a filmben, ami teljesen hétköznapivá teszi a legbizarrabb, szexuális ragadozókról szóló történetet.

Elolvasom »

A francia filmektől megihletődve jött létre ez az oldal. Azzal a céllal, hogy minél változatosabb írásoknak szolgálhasson gyűjtőhelyéül a téma mentén. Ennek megvalósításához mindenki segítségének nagyon örülünk, és folyamatosan várjuk az írásaitokat, mert ezeken múlik, hogy mennyire tudjuk nívóssá tenni ezt a kezdeményezést.

Borosta

Elolvasom »